Az anyaságról, kicsit másképp

Egy felületen le mertem írni, hogy én igenis szoktam sírni hagyni Klárikát. Amikor nem hajlandó másfél óra altatás után sem aludni. És tudatosan csinál hülyét mindenkiből, főleg belőlem.
Erre jött egy ilyen válasz:
"A sírni hagyás és általában a nem adekvát válaszok adása a gyerek igényeire illetve az igények figyelmen kívül hagyása egyenes úton a bizalomvesztéshez. A gyerekek nagyon hamar megtanulják, hogy nem jön senki, hogy "válaszoljon" a jelzésükre és inkább nem jeleznek. Sem most, sem később...lesz itt rend, igen...a szülők pedig 15-20 év után csodálkoznak, hogy a gyerek iszik, drogozik, kilyuggatja magát és általában nem felel meg az elvárásainak. A bensőséges szülő-gyerek viszony pedig megy a levesbe, örökre. Aztán a gyerek, ha szerencséje van, sok munkával helyrerakhatja, amit a szülő elrontott (nulla önbecsülés, komplexus, túlsúly, rossz tartás, látáshiba, etc- utána lehet nézni Rüdige Dahlke-nál). Ha nincs szerencséje, akkor ezt a mintát adja majd tovább...tudom miről beszélek és nem egy leányálom. A gyereknevelés mindekinek a saját felelőssége, tisztában kell lenni azonban a következményekkel is, mert az, amit adott esetben az ember apróságnak hisz, nagy sebet ejthe a Kicsi lelkében...rajtunk múlik a következő generáció sorsa, akár tetszik-akár nem."
Én nem vagyok biztos abban, hogy nem pontosan az ilyenfajta gyermekközpotúság vezet a problémákhoz. Amikor mindent megadunk neki, ahogy ő akarja és akkor jönnek a pofáraesések később. Amikor látja, hogy mégsem körülötte forog a világ. Mennyivel egyszerűbb ha ezt nem idegenektől tanulja meg, hanem egy szeretetteljes környezetben.
Én nem hiszem azt sem, hogy a gyermek köré kell felépíteni a családot. Lehet nem jól fogalmazok, de valami olyasmit akarok mondani, hogy nem a családnak kell átváltozni, hanem a gyermeket kell integrálni.
Tényleg annyira szeretem, amikor gyermektelen pszichológusok (vagy akár gyerekesek, de akik soha nem tapasztalták meg az alvászavart) megmondják a tutit. Amikor például kijelentik, hogy márpedig a gyermek tud aludni, csak mi nem teremtjük meg számára a körülményeket. Vagy elmondanak egy rutint, ami mindenkinél beválik. Hát ilyen nincs. Olyan, ami az esetek nagyrészében beválik, olyan van. De nem lehet minden gyermeket egy lapra tenni. 
Én még talán a mai napig sem fogadtam el teljesen, hogy Klárika ilyen. Hogy az alvásigénye kicsi és a mozgásigénye nagy. Kezdek tudni együttélni a dologgal, ott kezdődnek a bajok, amikor túllép a már megszokott határaimon. Szerencsére egyre ritkábban teszi. És így én is sokkal nyugodtabb vagyok.
Én nem hiszek abban, hogy a nő mint nő és mint ember megszűnik létezni akkor amikor anya lesz belőle. Azt hiszem ezért okozott nekem ekkora gondot, hogy Klárika iszonyatos önfeladást igényel(t). Kizárólag az alvásával, mert egyébként nem panaszkodok, nem panaszkodtam, a tegnapit is inkább  az alvása hozta ki belőlem.
Nem érzem magam rossz anyának. És én tudom - ÉN tudom -, meddig mehetek el Klárikával anélkül, hogy a "lelke sérüljön".
Igen, valóban mindenkinek a saját felelőssége milyen gyereket nevel.
Én hiszek a rendben is. Abban, hogy a gyermeknek társadalomban kell élnie és akkor meg kell tanulnia beilleszkedni. Ez pedig csakis úgy fog menni, ha tudja: neki is alkalmazkodni kell ahhoz, hogy boldog legyen és megtalálja a helyét.
Még azt is gondolom, hogy az első "engedj-mindent-utána" generáció még nem nőtt fel. A "hagyd-sírni"-generációkból pedig pár igen. Mégis most kezdenek elharapózni a tinik öngyilkosságai, vérengzései. Azé a generációé, akit nem hagytak sírni. A túl nagy szabadságuk szerintem pontosan az ellentétes hatást éri el.
És most megint nem győzködni akarok én senkit, mert akinek van idegrendszere ahhoz, hogy délben is és este is két-két órát altasson az tegye. Én nem fogom.
Az alvását félretéve Klárika nagyon kiegyensúlyozott gyerek. Igen, vannak hisztik időnként, és megtanulja, hogy azzal nem megy semmire (mert nálam az nem fog). Egyre inkább tanulja a leckét.
És újra el merem mondani: lesz itt rend.