Itt tartok

Tegnap a testet befejeztem.

Kb attól a baloldali piros vonaltól kötöm most.
El is kezdtem az egyik ujját, de azt hiszem lebontom, és újrakezdem a kettőt együtt.
És arra is gondoltam, hogy a sok varrás-vágás-varrás-elvarrás legalább egy napi munka, miután minden kötés készen van.

Párhuzam

Egyrészt: itt van ez a nő, aki hat gyermeket nevel és a betegségtől való félelme miatt aláveti magát "csonkító" műtéteknek. Kap hideget-meleget, de leginkább sok kioktatást, hogy nem a jó úton jár. És buta és hülye és nem folytatom.
Másrészt: itt van ez a férfi, aki rendszeresen egészségesen megy neki az életveszélynek és elveszíti a lábát. Családja mellette áll a gyógyulásban. Aztán újra nekivág és most gyorsan fogy a remény, hogy még él. Egészségesen dobja el magától az életet. Ő hős.
Akkor most hogy is van ez?
(Ez nem arról szól, hogy bármelyikük tettét elítélem vagy helyeslem. Arról sem, hogy akármelyikük halálát kívánom. Sőt, mindkettőjüknek hosszú és boldog életet kívánnék. Csak ez a "kettős mérce", ez nagyon a felfogóképességem fölött van.)

Májusi eső

Máris megérkezett.
Csak 3 hét telt el az aranyat érő esős hónapból. Vajon így mit fog érni?
Nálunk eddig alig esett... volt egy-két záporocska, de kb annyira volt jó, hogy leverte a port.
De ami most van az igazi, áztató eső.
Egy bajt okozott: bentragadtunk a lakásban... pedig olyan jól elterveztem a mai napot: reggeli után játszótér, déli alvásig haza is érünk, azalatt előkészítem az ebédet és kötök pár sort. Most pedig az van, hogy itt bent rohangál jobbra-balra, cipeli a cipőit, fogalmam nincs honnan fogom előszedni őket amikor kellenek majd.
Nekem meg ilyen hangulatom van...

Azért essen. Sokat, sokáig.

Metamorfózis

Amikor megtanultam kötni iskolás koromban, akkor csak azt vártam, hogy valamit végre befejezzek. Aztán sokáig nem kötöttem rendszeresen, csak úgy hébe-hóba egy-egy pulcsit, de mivel fogalmam nem volt a jobbra-balra dőlő szaporításokról, fogyasztásokról, és az egyetlen általam ismert szaporítás a ráhajtás volt, hát az eredmény nem volt túl szép. És azt is tegyük hozzá, hogy annak idején nem volt sem fonal-, sem tűválaszték. (a negyedes tűkről -.25, .75 mm- csak pár éve hallottam, gyerekkoromban csak felenkénti váltásra volt lehetőségünk)
Aztán pár éve jött a betegségem, erre felejtőként a csipkekötés. És akkor megtanultam kötni.
És valamikor ezidőtájt lett az, hogy a "késztermék" helyett maga az alkotás folyamata kezdett el vonzani.
Na, nem az elejétől kezdve, akkor egy ideig még mindig nem tudtam rendesen megcsinálni a ssk-t, és elég sokára tudtam csak teljesen áttérni arra a stílusra ahogy most kötök. De meglett az első, a második és a harmadik stólám/sálam/kendőm, és lassan elkezdtem élvezni a sorok egymásrarakódásának a logikáját, darab növekedését...
Ez a kezdet:

Ez az utolsó csipke:

A kezdettől fogva aztán nem sok volt már addig, hogy megszerettem az "unalmas" simát, sima-fordítottat.
És főleg megszerettem a vékony tűt vékony fonallal.
Vannak darabok, vastag tűvel/fonallal kötöttek, amik tetszenek, minden bizonnyal lesz még nekem is olyanom (például EZ meg EZ meg EZ), de azért ami igazán közel áll hozzám az a már elkezdett Pohjan Neito, például, 3 mm-s tűkön. A nagy álmom még mindig a kicsi tűkkel kötött ruházat.
Amikor Klárikát vártam és nem tudtam kötni, akkor is olvastam kötős blogokat. Az egyik kedvencem Lene blogja, talán ő mutatta meg az apró szemek szépségét, és a hosszútávú projektek élvezhetőségét. Ő az, aki ruhákat köt 3 mm-s tűvel, sok-sok harisnyakötéssel. Csodálom a munkáit.
A másik kedvenc Amy. Őt másért szeretem nagyon. Másért is. Tőle tanultam meg, hogy csodákat lehet alkotni nagyon takarékos módon - régebb rengeteg projektjét bontott fonalból kötötte. És hogy izgalmasabb legyen: 3 mm-nél kisebb tűkkel. Például ezt. És nem tudom kihagyni a nagy-nagy kedvencemet sem. Mindkettő bontott fonalból, 2.75 mm-s tűn. És az extrém: 2.25 mm-s tűn, bontott pamutból kötött blúz. Szerelem... 
Hozzájuk képest a nekem csipkéhez bevált 3.25 mm nagy.
De való igaz, nagyon jól elvagyok a 2.5 mm-vel is, csak a csipke az én kötésemmel úgy nem elég szellős.
Most azon gondolkodom, hogy a következő csipkefonal-projektemet ami nem kimondottan csipke lesz 2.75 mm-vel kössem. De addig még be kell fejeznem a jelenlegit. Még mindig tartom magam. Bár egyre jobban bizseregnek az ujjaim, hogy legalább gombócoljam a lilát. Csak onnan kezdve elvesztem...

A vágás helye

Itt van:

Kezdem látni a végét. Igaz, hátravan még a két ujj, de az már úgy érzem jobban fog menni. Gyorsabban.
De akárhogyan nézzük, ebből már csak kb. 10 cm van hátra, ahhoz képest, hogy tegnap ennyit kötöttem (igaz, nem egy átlagos nap volt) van remény a befejezésre. Talán még a héten? (Azaz: a testet a héten, a többit utána.)

És a folytatás

Nekem onnan kezdve bűzlik a dolog - és ezért más felületen kaptam hideget-meleget - hogy azok a gyógyítók, akik az orvostársadalmat vádolják, hogy csak és kizárólag a pénz vezérli őket ugyanúgy pénzért adják a szolgáltatásaikat. Ami rendben van, csak akkor a vád veszíti teljesen el az értelmét.
És ha ez így be lesz nekik mutatva, hogy ők ugyanazt csinálják, akkor egyből kezdik a bizonyítványt magyarázni. Hogy természetesen pénzért gyógyít, hiszen neki is pénzbe kerül minden, na meg az ideje, amit a családjától vesz el (jelzem, én is ugyanígy a családomtól veszem el a munkaidőmet), de ha egyszer ez a hivatása...
Csak akkor meg már azt is kezdem nem érteni, hogy ha a hivatástudat nem elegendő (persze, hogy nem, mert abból nem lehet kenyeret vásárolni), akkor miért várják el a tanároktól, orvosoktól, hogy náluk márpedig legyen az?!
Én nem hiszek a táltosokban, homeopátiában, biorezonanciában. Persze, el tudom fogadni azt, hogy más igen. Csak azt nem tudom elfogadni, amikor ezeket rám akarják erőszakolni.
És talán itt a bajom, a legnagyobb, hogy ez a "gyógyász"réteg annyira nyomul, hogy az már zavaró.
És most már nem akarok többet írni a témáról.

Ma kaptunk egy Klárikamentes délutánt. Az elsőt, mióta megvan. (Azért a végefele már nagyon hiányzott, de jó volt az az 5 óra.) Annyit kötöttem, annyit haladtam a pulcsival, mint az elmúlt héten összesen és az esti kötés még hátravan.

Magánügy

Újabban mindenfelől szembejön az emberrel Angelina Jolie esete. Persze vannak a pro és kontra vélemények, amint az várható és leginkább vannak az ítélkezések.
Előre leszögezem: az én véleményem az, hogy ez az ő magánügye, egy olyan döntés ami előtt biztos vagyok benne, hogy sokat mérlegelt, és abban is biztos vagyok hogy teljes felelősséggel és a családja támogatásával hozta meg. Az indokait pedig teljes mértékben elfogadom, hogy neki gyerekei vannak, akiket fel akar nevelni.
Ami viszont nagyon zavar engem az a sok ítélkezés és kioktatás.
Van például ez a cikk. Egy celeb (???) magánvéleménye, akit mégis sokan vakon követnek. Mert ő tudja. Mert ő celeb. Na ha neki a hír hallatán nyílt ki a bicska a zsebében, nekem a vélemény olvasásakor történt ugyanez.
Először is: ki ő, hogy meg tudja ítélni A.J döntésének helyességét? Meg egyáltalán: akárki más döntését? Milyen háttérrel mond ő véleményt bárki gyógyulásáról? Érintett a dologban, vagy a módszere olyan hatékony, hogy ezrek gyógyultak ki általa a rákból? Milyen jogon mondja ki azt, hogy a rák háttere mindig pszichés? Miért kellene mindenkinek elfogadni Bruce Lipton elméletét? (már aki ismeri, és akinek halvány fingja van a sejtműködésről) Milyen jogon kérdőjelezi meg Angelina Jolie agyi kapacitását? Mi az a lesajnáló hangnem a végén?
(Az én kérdéseim azért meglennének, hogy ő mit tenne ha ilyen helyzetben volna? Megöngyógyítaná magát vagy orvoshoz fordulna?)
Aztán jött a másik cikk, ez. Egy újabb zsenitől. Én annyira bírom azt aki ilyen sok téren jeleskedik, ráadásul úgy a humán, mint a reál tudományok terén, és még egy kis cihósággal is megtetézi.
Én nem vagyok nagy szekember genetikában, ugyan az egyetemen tanultunk, de a későbbiekben nem ez lett a szakterületem. De azért tökhülye sem vagyok hozzá és elég jól emlékszem a tanultakra, és mégis nem értem azt a kijelentést, miszerint a halálos gének ki szoktak szelektálódni. Illetve értem részben és bizonyos esetekre igaz is, de mutációval mindig jönnek létre újabb gének, amelyek egy része bizony halálos mindaddig ameddig kiszelektálódik. Másrészt viszont nem minden halálos gén szelektálódik ki, van olyan, amit a génállomány maga represszál, tehát nem tud megnyilvánulni. Ezek az emberek pedig hordozhatják, aztán valamikor más generációban, ha olyan a génállomány és megnyilvánulhat a gén akkor meg is fog.
A végszó pedig, hogy őseink is hordozták ezeket a géneket mégsem rákban haltak meg, na az egyenesen röhejes. Honnan tudja miben haltak meg? Mert az tény, hogy sokkal rövidebb ideig éltek. Lehet pontosan különféle rákbetegségekben is.
(A paleolit étrendről nem akarok nyilatkozni, mindenki azt eszik amit jónak gondol. Én mást gondolok.)
Aztán már kezdődnek a vádaskodások, hogy igazából csak úri fakszni volt, hogy felvirágoztassa a genetikai vizsgálatok bizniszét. Nem érdekel kapott-e ezért pénzt vagy nem, ez is az ő magánügye.

Aztán az észosztók már ennek kapcsán is szóbahozták az oltások hiábavalóságát, sőt káros mivoltát. Nos, én nem tartom őket hiábavalónak. Van amit igen, és ezt most sem gondolom másként, de el kéne gondolkodni azon, hogy a valóban súlyos beteségeket hogy sikerült megfékezni? Vajon nem a kötelező oltáskampányokkal? Hogy az oltásoknak van mellékhatása? Hát mindennek van mellékhatása. Annyi mindennek fogadjuk el mégis, szó nélkül, és amikor a saját és mások gyermekének egészségéről van szó akkor meg kiállunk amellett, hogy szabad országban élünk, az ember azt tesz amit akar. Igen, ameddig a tettével nem veszélyeztet másokat. De az oltások be nem adásával nem annyit érnek el, hogy a saját gyermeküknél elkerülik az oltás mellékhatását, hanem helyet adva a kórokozóknak ezek mutálódását segítik.
Ami pedig a himlő elleni oltással kapcsolatban lefolyik az a legdurvább, merthogy egy valótlan dolgokat állító, hamisított adatokra alapuló, pénzért íródott és végül visszavont publikációra hivatkozva emberek ezreit hülyítik meg, hogy ez okozza az autizmust.
És a legdurvább az egészben az, hogy ezeket az elveket olyan emberek hirdetik, akiknek fogalmuk nincs az orvoslásról, viszont olyan agresszíven jönnek, érvek híján sértegetéssel, hogy sokan inkább elfogadják őket. Annyira határozottan hirdetik mint egyetlen járható út azt amiben ők hisznek, miközben nevekkel és számokkal dobálóznak, hogy a kevesebb ismeretekkel rendelkezőket nagyon könnyen megfogják.
A szilvalekvár mint rákgyógyszer pedig említésre sem érdemes kategória.

Édesanyám rákban halt meg. Jó ember volt, jó anya volt, szerettük őt, és mégis... úgyhogy kikérem magamnak, ne sértegessenek a lelki rendben-nem-létünkkel az okosok.