2013. március 18., hétfő

Elszakadások

A múltkor már említett vérző mellbimbó okán - ami gyógyulás helyett sokat súlyosbodott - felmerült az elválasztás is, mint lehetőség a bajok orvoslására.
Nagyon nehéz dolog ez.
A kezdet nem volt könnyű, akkor is voltak sebek és könnyek, de minden jó irányba terelődött és aztán sokáig ment mint a karikacsapás. Volt nálam mindig étel-ital, nyugtató egyben. Annyi mindenre volt megoldás a szoptatás... és akkor jött ez az egész. Gondolom, sokan tudjuk, hogy milyen az, amikor vagy tíz repedés van egy ilyen érzékeny bőrfelületen, és ezek mindegyike pár óránként felszakad.
És most sem adtam fel. Úgy érzem nem vagyok készen még erre az elszakadásra. Sem.
Klárika már nem igényli az anyatejet mint élelmet. Amikor olyanja van mindent megeszik. (húson és tojáson kívül, amit még becselezni sem tudok, mert ahogy megérzi mindent kiköp. És megérzi...) De kell neki az a biztonság vagy megnyugvás amit a cicin érzett, kapott.
És minden fájdalom ellenére nekem is kell még érezni azt a melegséget amit a puha babatest jelent. Nem beszélek erről múlt időben, mert úgy tűnik minden jó irányba halad most is. De mi lesz, amikor eljön az ideje és ő fog elválasztódni vagy együtt fogjuk ezt megtenni? Mert ez ugyanígy fog fájni akármikor, azt hiszem.
------------------------------------------------------------------------
Ma este nagyon nehezen aludt el. De nem sírt, dehogy. Mosolygott és élvezte, hogy mászhat és gurulhat el és vissza az ágyban, aztán odabújik és megint el és vissza - úgy láttam a közeledés és bújás őt is nagyon boldoggá tette. A füléig ért a szája. Pedig a szeme ragadt le.
Most, hogy így nő kezdek félni attól, hogy milyen lesz amikor másképp lesz. Amikor azok a dolgok, amelyek eddig fárasztottak és néha ingereltek már nem lesznek. Amikor egyedül fog elaludni, enni, eljutni A-ból B-be, fürdeni és sorolhatnám.
Igaza volt mindenkinek aki azt mondta, élvezzem ezeket a pillanatokat, mert olyan gyorsan elmúlik ez az időszak. Tényleg, már hiányzik az icipici Klárika... pedig ez a mostani elméletileg pótolja a hiányt. Ezek megismételhetetlen idők. Minden nap más és kezd tudatosulni bennem, hogy minden nap közelebb visz az elválasztódáshoz. És itt nem a ciciről való leszoktatásra értem, hanem az önállósuló gyermekhez, kamaszhoz, fiatalhoz közeledésre.
Remélem olyan lesz a viszonyunk, hogy teljes leszakadás nem lesz. És remélem, hogy sokáig fogunk még ennyire egyek lenni.
De azért az éjszakát lassan jó volna átaludni. Együtt.

8 megjegyzés:

MrsYarnart írta...

:) nagyon kedves, amit írtál, egyben nehéz is. az anya-gyerek kapcsolat állandóan változik, egyszer közelebb, másszor távolabb... örömteli, mégis nehéz megélni,ha a gyermek önállósodni szeretne :)

Dominika írta...

:-)
Nálunk mindhárom kb. másfél éves kora körül szokott le magától. Egyiket sem kellett erőltetni, hála Istennek.
A változások meg majd jönnek szépen maguktól, és együtt változtok mindhárman, nem csak Klárika.
Nagyon jó olvasni a róla szóló bejegyzéseket! Nagyon szépen írsz róla. Jól csinálod, és ezután is minden rendben lesz.

Kati írta...

Olyan szépen írtál a dolgokról, nekem még gyerekem sincs, mégis teljesen átérzem.

Paat írta...

Rendben lesz minden később is. A legbújósabb legkisebbem 4 éves múlt, de amikor éjszaka feljön és félálomban a cicimre hajtja a fejét dünnyögve, hogy: "Anyucika te vagy a legeslegpuhább és te vagy a legjobb barátom", akkor elolvadok:)

Délka írta...

Úgy megnőttél, szinte félek
Várnai Zseni


Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem sírtál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik háta lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
hegyormodig hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat
-fölemeled az anyádat.

Délka írta...

Az elválással minden anya és gyerek megkűzd. Nekem a legnehezebb az volt, amikor oviba ment, egyik napról a másikra (túl) sok időt töltött távol tőlem. Örültem, hogy jól érzi magát a kis pajtásaival, csillogó szemmel mesélte az élményeit, ugyanakkor szakadt meg a szívem, szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét.

Annamari írta...

Sejtettem, hogy ez általános jelenség, csak így megélni kicsit szívszorító... és tényleg olyan gyorsan nőnek :(

Judit írta...

De szépen írtad le. :)