2020, lockdown előtt

Talán ez a lockdown szó az, ami legjobban illik ehhez az évhez.

Nem volt igazi tél, újra nem. Hóval ritkán találkoztunk, akkor, amikor elmentünk a városból, de néha faluról is, fel a hegyre.

A téli szünetben én is szabadságon voltam, jártam a gyerekekkel ide-oda, állatkertbe, falura, 

kellemes időtöltés volt. Akkor már ugyan tudtuk, hogy van ez a vírus, de nem gondoltam arra, hogy később ennyire megkeseríti az életünket. 

Az új évbe már december elejéhez képest 3 kilóval könnyebben léptem át, nagyon jól haladtam, bicikliztem napi szinten, szépen tartottam a diétát. Nagyon jó fizikai állapotba kerültem, szinte repültem. Aztán... január 23-án elkezdett kaparni a torkom. Arra se gondoltam, hogy ez a torokkaparás is annyira elfajul, hogy 5 hétig odaver nekem. Az elején csak elment a hangom, 2 nap múlva már fulladoztam, nem bírtam felmenni egyben a harmadik emeletre, aztán a negyedik héten tüdőgyulladás-szerű tünetekkel mentem orvoshoz (kérdeztem, hogy koronavírus-e, azt mondta, nem, hát az országban nincs), amire az antibiotikum nem hatott, aztán még egy hét után ahogy jött, úgy ment ez az egész: egyik percről a másikra. Lázam nem igazán volt, enyhe hőemelkedésem a tüdőgyulladás-szerű rész alatt igen (37.5-6). Hogy szagokat-ízeket éreztem-e? Nem emlékszem, túl rosszul voltam ahhoz, hogy ilyen apróságok megmaradjanak. Még vagy 3-4 hétig lábadoztam, aztán olyan lettem mint előtte. Szerintem mégis Covid volt. Nos, mire elmúlt ez az állapot, eljött a tavasz.

Azért felmentünk kétszer a Bekecsre szánkózni, 

én többnyire az autó mellett voltam, mert nem tudtam kimászni a csúcsra (ami kb 200 m séta lett volna, de tényleg nem bírta a testem, hiába volt január végére már 7 kiló mínusz, és egyre jobb fizikai erőnlétem)

Viszont gyönyörű volt ott fent, a vakító kék ég, a zúzmara a fákon. 

Egyik alkalommal egy egész szarvascsapat haladt át a tisztáson (a képre csak egy része került, mire elővettem a gépet a nagy tömeg elszaladt). 

Szép volt, szerettem. 

Megünnepeltük Mák születésnapját - 4 éves lett, pedig csak most született... 

Aztán korán lett tavasz. Februárban már nyíltak a hóvirágok a kertben.

Végre elkezdtünk kijárogatni falura, ottalvósan is. 

De akkor már nem igazán élveztük a helyzetet, folyamatosan jöttek a számok és a pánik. És március 17-én bevezették a karantént (kijárási tilalmat?). És elkezdődött a káosz. De erről majd egy későbbi posztban.

Ami a fonalazást illeti, újra nekimentem a Ravelry-challenge-nek. 22 projektet akartam befejezni idén, pontosabban a 2 tavalyról maradtat, meg 20 újat. 

Szilveszterkor a tavalyi zoknimat kötöttem, be is fejeztem január első napjaiban, és befejeztem a Klári takaróját is újév napján.

A lockdown előtti időkben kötöttem még egy pár zoknit és egy blúzot magamnak. 

A zoknikat illetően: semmi extra, egyik nekem, másik férjnek, mindkettő kettőt-egyszerre módszerrel készült, fentről lefele. Mostanában ez kell leginkább.

A takaró: kaptam tavaly egy zsák fonalat, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni (és még mindig megvan fele, vagy még több), így hát elkeztem takarót kötni belőle. 

A végeredmény Klári varázstakarója lett, amitől nem hajlandó megválni. Rizskötés 7 mm-s tűkön, és ennyi. És rendes takarómérete van.

A blúz volt a legodafigyelősebb projektem (talán egész évben). 

Saját ötlet alapján, egy raglán, az ujjain végigfutó csipke-mintával. 

A fonal 4 szál csévés merinó-selyem keverék (valami 2000 m/100 gramm), puha és gyönyörű, mély padlizsánszínű, 4 mm-s tűn. 

Nagyon szeretem (ezért lesz még ennek folytatása, csak kezdődjön az új tél).

És akkor eljött a március 17...