Az eset kapcsán annyi pozitív és negatív megítélés született és azt vettem észre, hogy a két nagy tábor teljesen elbeszél egymás mellett. Van aki elítéli a magashegyi mászást gyerekesként és mások elítélik azt ha az ember mégsem megy el a boldogságát keresni, hanem mert családja van, lemond róla.
Ez utóbbiak gyávának, gyengének tekintik azokat akik nem tudnak azonosulni az üggyel, az első tábor pedig felelőtlennek tartja a másikat.
De itt csak szubjektív dolgok ütköznek. Én nem leszek hegymászó soha. Igen, valószínűleg gyáva vagyok, földhözragadt és kispolgári, de szeretnék nem belehalni a hobbimba, még az esetben sem, ha abból élek. Mindemellett viszont nem abban merül ki az életem, hogy éjjelnappalbudapestet nézek, miközben nagy műgonddal kitörlöm a seggem, ennél kicsit többről van szó.
Olyan érthetetlen az, amikor azok akik ismerték a balul járt hegymászót most úgy érzik, mindent tudnak róla, és azok a nyomorultak akik nem találkoztak vele, azokról feltételezik, hogy fogalmuk sincs az érzéseiről. Én nem ismertem, és tényleg nem tudom megérteni mi volt neki a hegy. De az tény, hogy több, mint a gyermekei. És ez sok-sok kérdőjelet vet fel bennem. Viszont akik ismerték, azok mennyire tudnak elnézni a cserbenhagyás fölött?
Tényleg ennyire fontos a boldogság, hogy annak árán se tudjunk lemondani róla, ha azoknak okozunk fájdalmat aki nagyon szeret minket?
Boldognak lenni fontos. De aki nem tud lemondani az önző, egyszemélyes boldogságról az mennyire alkalmas szülőnek?
Sokan azt mondják, mi akik nem tartjuk helyesnek a család cserbenhagyását irigyek vagyunk. Én nem tudom irigyelni azt amit ők tettek. Lehet túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy elkezdjek hegyet mászni, de ezt a fajta élvezetet nagyon szívesen hagyom ki az életemből.
Megnéztem a Kancsendzöngát. Gyönyörű. Csodálatos. Lentről. De nem akarom tudni hány "hős" holtteste van ott a csúcs alatt. Hó alatt vagy hó alól felszínre kerülve. És hideg, kemény, élettelen és embertelen is ez a hegy. Én itt semmit nem akarok bizonyítani senkinek.
fotó: wikipedia
Vagy irigyek lennénk arra, hogy ők valamit, bármit letettek az asztalra? De hát kinek az asztalára? Ja, de amúgy sokan mások is alkottunk már valamit - és itt nem a kötésre értem - és mi is letettük az asztalra. Ebben tehát kvittek vagyunk.És azt is mondják, hogy ilyen emberek nélkül nem haladna előre az emberiség. Ezzel nem tudok egyetérteni. Az emberiség nem a felelőtlen öngyilkosságoktól haladt előre! Kolumbusz sokkal inkább ismeretlen vizekre evezett, mégis otthon halt meg. Ő egy új világot talált meg, a magashegyi mászók pedig meghódították maguknak, de semmiképp az emberiségnek a hófödte csúcsokat.
Hősként nem, extrém sportot űzőkként tudok rájuk tekinteni. Elismerem a teljesítményt, de annak körülményeit nem tartom méltónak (a link biztonságos, csak a tartalma miatt nem egyből a filmecske jön be. a Continue-ra kell kattintani). Nem tartom emberinek azt, hogy ebben a sportban nincs fair play.
És akkor még nem szóltam a serpákról, akik azt, ami nekünk teljesítmény megélhetésért űzik, névtelenül halnak a családjukért.
Nyugodjanak békében.
9 megjegyzés:
Egyetértek veled, Annamari.
Minden részében annak, amit írtál.
Minden szavaddal egyet értek! Tudnék még pár szót hozzáfűzni. Nem volt szó a fiatal társáról sem, Kiss Péterről, aki - állítólag - Zsoltért ment vissza, hogy megmentse. Számomra ő nagyobb hős, és többet letett az asztalra. Az én szememben! És ugyanezt mondom, akinek gyermeke van, nem engedheti meg azt a luxust, hogy makk egészségesen a vesztébe rohanjon, mert azoknak a pici gyerekeknek igenis joguk lett volna az édesapjukhoz. :(
Ezt sokáig lehetne folytatni, mert annyi minden nem került bele aminek ott lenne a helye. Igen, Viki, igazad van. Itt a hős az a ki kb. névtelen, aki követte a "mester"-t. Én most pusztán annyit akartam leírni, mennyire lenézik azokat, akik nem istenítik Erősst, mert nem merünk magasba nézni és magasba vágyni, miközben ez lehet így van, de mi ezt VÁLASZTOTTUK. Nem kényszerből nem mászok 8000 m-re hanem mert nem akarok. Valaki mondta előttem, hogy a szabadság nem az, hogy bármit megtehetsz, hanem az, hogy nem teszed meg amit megtehetnél, vagy ilyesmi. Lehet közhely, de jelen esetben nagyon helytálló.
És igen: jogunk van a boldogsághoz, közben meg a gyermekeinknek joguk van hozzánk. És aki ezt nem látja be, az az én szememben nemhogy nem hős, nem ember.
És sokan azt a példát hozzák fel, hogy mi van az alkoholista, agresszív apák gyerekeivel, vagy akik elhagyják a családot másért? Hát igen, kb ez a szint Erőss is, csak a cserbenhagyás módja más. És ez esetben végleges.
Kedves Annamari! Örülök, hogy a múltkor (Párhuzam)és most is szépen megfogalmaztad és le is írtad az én kesze-kusza gondolataimat is.
Megint egyetértünk.
Én nem gondolom, hogy mi ne mernénk magasba nézni. Igenis merünk. Csak nekünk mások az álmaink. Az én kedves Uram mindig azt mondja, hogy én milyen álmodozó vagyok, és nem is érti, hogy lehet így élni, de én erre meg mindig csak azt mondom, hogy csak így lehet, csak akkor haladunk előre, ha nagy terveink vannak. És tényleg haladunk előre. Még csak közel tíz éve vagyunk együtt, de van egy gyönyörű házunk, van három csodaszép és csodaokos gyerekünk, van munkahelyünk, plusz tanulunk mindketten, zenélünk, sportolunk mind az öten, és még sorolhatnám, de hirtelen ennyi jutott eszembe. Szerintem ezek óriási dolgok. És nagyon boldogok vagyunk. És hol van még a vége? Remélem jó messze. És ezt most ne értsétek félre, nem dicsekvésből írtam, csak azért, mert szerintem én (és biztos ti is) ugyanolyan magaslatokban gondolkozunk, és magasra is mászunk, csak valahogy egy másik dimenzióban. Nem szó szerint.
Én sem konkrétan arra értettem a magasba nézést, hanem arra, hogy az álmaink nem a lehetetlen határát súrolják. De attól még nem szürke az élet!
Most megint nem leszek túl népszerű, de az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy unom a sok magasztaló cikket, miközben nagyon keveset olvastam, ami ezt az oldalát tárgyalja a dolgoknak. És minden cikk szerint most hasra kell esnünk a teljesítménye előtt. Én meg nem tudok. Mert ott van az árnyoldal.
És az a cikk amihez ott a link annak a hangneme és stílusa kritikán aluli, hatásvadász, kioktató, lenéző. És én kikérem magamnak, felérek a műlábon felül.
na azt a cikket csak most olvastam el, és nagyon csúnyákat gondoltam közben, lehet, néha még ki is mondtam, pedig nem szoktam. Amúgy én tökre el tudom fogadni, hogy meghalt. De ezt próbálja már elmagyarázni a gyerekeinek! Az tuti, hogy neki olyan nincs, vagy ha mégis, akkor jobban sajnálom, mint az EZS-éit.
Norcsi, lehet meg fogsz lepődni, de van neki. Persze, könnyű a fotelből észt osztani, neki is. Persze, ha az ő gyereke tenné amit EZS tett, valószínűleg másként írna.
Nekem tegnap szorult el a szívem, amikor az édesanyját láttam beszélni, és erről írtam én is (legalábbis próbáltam): hogy lehet valaki annyira önző, hogy semmibe veszi azokat akik szeretik őt?
Másrészt pedig: ki ez a magát újságírónak nevező bárki, aki el tudja dönteni, hogy hol a mi helyünk, meddig érünk fel és a sorok közt megtiltja, hogy véleményünk legyen? Ki hatalmazza őt fel, hogy megmondja hol van EZS? Ő pont annyira tudja mint mi. Ott van ahova önszántából elment. Elvégre ő sem volt a 2. hóbucka mögött.
Nekem igazából nem is EZS-vel van bajom, hanem azokkal akik most az ő nevében kikérik maguknak. És tudatják velünk, hogy semmik vagyunk. Mert a műlába nyomába se érhetünk vagy mi.
Ezen már én is napok óta gondolkodom.. És arra jutottam, hogy akinek gyereke van, az nem vállalhat olyan hobbit, ami akkora kockázattal jár, amivel az életét veszélyezteti.
Mert ő bizony felelősséggel tartozik a gyermekei felé.
Most ezzel a döntésével-lépésével a gyerekei apa nélkül fognak felnőni.. és ki tudja, hogy a jövőben ez hogy fogja őket érinteni.
Mindenesetre nem lesz nekik édesapjuk..
És nem lesz könnyű ezt feldolgozni nekik, már ha egyáltalán fel tudják majd.. :((
Megjegyzés küldése