2012

Ez volt az az év amikor a kötés jóformán csak apróságokra korlátozódott.

Zoknit kötöttem a legtöbbet, jólesett a gondolkodásmentessége.

Aztán sapka is született pár, azok sem túl nagy projektek. Jólesett a rövidségük.

Csipkét mindössze egyet kötöttem teljes egészében

és befejeztem egy tavalyit. 

És lett még egy kesztyű, na az jólesett, mert úgy ősz tájékán éreztem, hogy kell valami olyant kötnöm ami kicsit megdolgoztatja az agyamat is, nem csak a kezeimet.

Ami több volt az idén (magamhoz képest, nyilván) az a fonás. Megfontam két rovingot.

A fonás is egy olyan tevékenység ami pihentet, mostanában erre van igazán szükségem.

De az elmúlt év nagy projektjének semmi köze a fonalakhoz. 

Életreszóló élmény volt az a vasárnap reggel, amikor éreztem, hogy a baba megfordul a hasamban.

Elég élénken él még bennem az április vége-május eleje, amikor minden nap azt vártam, hogy kibújjon Klárika. És mindent meg is tettem az ügy érdekében. Annyit túrázgattunk a környéken mint előtte sosem.

Aztán 11 nap késéssel el is kezdődtek a dolgok. Én tényleg attól tartottam, hogy nem fogom tudni mikor indul be a szülés - naiv vagyok :) hát azt elvéteni nem lehet. Úgy volt, hogy másnap reggel bemegyek, hogy beindítsák - aznap délután döntött így az orvos az NST után. Na ezt nem vártam meg. Szerda este volt, szinte éjfél már amikor éreztem valamit amit előtte soha.

Itthon valahogy eltelt az éjszaka és hajnalban mentünk be a kórházba. Én reméltem, hogy már nem tart soká, iszonyat álmos voltam. Hát ha tudtam volna... eleinte azt mondták délutánra. Eljött a délután és semmi. Aztán azt mondták estére. Aztán eljött az este és semmi. Aztán éjfélre. Semmi. Aztán oxitocin. Semmi, még vagy öt órán keresztül. Valamikor kértem egy glükózt is az infúziómba, mert már az összeesés határán voltam - a vajúdás kezdete óta nem ettem és nem ittam semmit. Az kicsit megdobott.

És amikor végre kibújhatott volna Klárika akkor megfordította a fejét. (érdekes módon mostanában is gyakran így alszik, hátratört fejjel).

Aztán péntek reggel 6-kor a szentencia: császár, mert így nem fog egészségesen megszületni.

Tisztán emlékszem az epidurálisra (mennyire féltem tőle!), de nem a szúrásra, hanem arra, hogy attól kezdve semmit nem éreztem deréktól lefele. Aztán annyit éreztem, hogy a hasam beesett és hallottam a szörcsögést, ahogy szívták a magzatvizet.

Utána hallottam meg Klárikát. Láttam, hogy elviszik, aztán nemsokára odahozták valami kórházi ruhákba csavargatva. Sokat nem láttam belőle, csak azt, hogy csupa nyál és belefolyt az orromba. A kezem még ki volt kötve, nem tudtam magam sem letörölni, nemhogy Klárikát megérinteni. De nagyon boldog voltam.

És utána kivittek a műtőből és aludtam pár órát. Annyira jólesett a két kialvatlan, fárasztó éjszaka után!

És amikor épp nálam volt Zuram akkor hozták oda először Klárikát. Ottmaradt velünk kb egy órát. Az volt az egyetlen alkalom, hogy nem szopizta végig az ottlétet - talán ő is belefáradt a 31 órás születésbe. Harmadik napon tettek át a közös kórterembe. Olyan jó volt egész nap magam mellett tudni, akármikor megnézni, felemelni, gyönyörködni benne. Még a kis szétnyomott orra is aranyos volt, bár attól féltem, hogy úgymarad. De nem.

Számomra ez volt az év meghatározó eseménye és aztán minden nap ami utána következett.

Most már kezd lépegetni, nagy huncut. 

 

Eddig sem sokat kötöttem mellette, ezután talán még kevesebbet fogok. Majd kiderül a következő évi összegzésemből.

Egy biztos: semmit nem tervezek jövőre. Ahogy jönnek a dolgok minden úgy lesz jó.Ha sikerül valami újat tanulnom nagyon jó lesz.