2011. november 2., szerda

Nosztalgia-leves

Sok blogon láttam a "Gyerekkorom ízei" című emlékfelidézést - ha nekem kellene megneveznem "A" kedvencet, az biztosan a sóskaleves lenne, kizárólag addig az újításig, amikoris a szakács (nagymamám? édesanyám?) cukrot tett bele. Onnan kezdve le nem tudtam nyelni. Pontosan a sóska lényegét iktatták ezzel ki, a finom savanyú sóskaleves helyett egy édes valami került a tányérba, amit én nem szerettem, az első kanál cukros sóskaleves óta soha többet nem ettem. (Mert soha többet nem főzték cukormentesen, mert mindenki más az édesebbet szerette a családunkban, csak én lógtam ki a sorból. A paradicsomlevesbe, töltött paprikába sem tettem cukrot sose, de szerencsére azt mindenki a tányérban ízesítette, így számomra is ehető maradt. És talán ezért nem szerettem/szeretem a gyümölcsleveseket sem. Amúgy pedig szeretem az édeset is, csak az étel az étel, az édesség meg édesség). Ekkor kb. 12-13 éves lehettem.
Aztán lett saját konyhám, de már 100 kilométerre volt gyerekkorom kertje az óriási sóskatövekkel, hazamenetelkor valahogy mindig elmaradt a sóskaszedés és ugyan járogattam ki a természetbe, de ott nagyon szaporátlan a sóskagyűjtés (és amit leszedtem, egyből ettem is meg), így olyan levest sosem ettem többet, mint ezelőtt huszon-x évvel.
Ma pedig spenótvásárlás céljából beléptem a sarki zöldségeshez és mit látok? SÓSKÁT!
A mára tervezett ebéd esett (tárkonyos raguleves, spenótfőzelék), az újratervezés: sóskaleves bármivel (gombapaprikás lett).
Megpróbáltam felidézni, mi is volt benne: valami füstölt, sóska, tojás, tejföl, rizs. És a lényeg, hogy a spenót darabokban maradjon, ne főjön egészen szét.
Kb ennyit emlékem volt az egészről...
Hát főzni kezdtem. A hűtőben kis füstöltszalonnabőr volt, ezt beletettem a vízbe, majd amikor forrt, beletettem a sóskát és majdnem ezzel egyidőben a rizset meg pici sót, és amikor az megfőtt egy tejfölös-tojásos habarással besűrítettem. Ennyi. És olyan mint annak idején!
Egyébként kedvencek voltak még: a fokhagymás-tejfölös marhaszelet, a nyúl vadasmártással és makarónival, a húsleves házitésztával, a gulyásleves, a székelykáposzta, kocsonya, aztán volt sok-sok olyasmi amit megettem, de nem volt különösképpen kedvenc, és volt amit látni sem bírtam (és ez meg is maradt): madártej, krumplifőzelék, bárányhús akárhogyan, pacal akárhogyan, a májon kívül minden belsőség, sárgadinnye és szerintem van több is, de most ennyi ugrott be.
Zuram szerint válogatós vagyok, szerintem nem, csak szeretek finomakat enni... s a legjobb az egészben az, hogy nem igazán van már akadály számomra a konyhában.

3 megjegyzés:

paribanu írta...

Imádom a spenótot!:-)

Kati írta...

Mi is szoktunk sóskalevest főzni, hasonlóan mint te, azt még eddig sose hallottam, hogy cukrot tegyenek bele. Úgy én sem szeretném. És amit nagyon-nagyon szeretek tavasszal az a pipirisaláta leves, nálunk így nevezik a versengő salátát, amit az erdők szélein lehet szedni.

Most jutott eszembe, hallottad, hogy a köpeci szil lett az év fája ?

Annamari írta...

A spenótot én is, bár azt gyerekkoromban nem szerettem, és ez is érdekes volt.
A sóskalevest kár elrontani cukorral, ez tény. Tavasszal én is szoktam gyújtögetni, pipirisalátát is, jó fokhagymásan, kaprosan nagyon finom túróspuliszkával. Meg a csalán...
Igen, örültem is a szilnek, hátha megnyeri az európai szintet is!