Nehéz...

... volt ez a hét. Alig volt idő bármire, ugyebár a szerelés, meg az azt övező adminisztráció elég időigényes volt.
De megoldódott a fűtés, melegvíz, és most már lehet kötni. És a hétvége a pihenésé.
Mégis, volt a hétnek egy napja, amikor ugyan itt a lakásban hideg volt meg kosz (mert épp folyt a szerelés), de akkor valahogy nem számított.
Szerda, amikor a 69 napja mélyben rekedt bányászokat kiszabadították. Velük örültem, futkorásztam a szerelők meg a számítógép között, és mindegyre néztem hogyan haladnak a munkálatok, hányan jöttek már ki, hányan vannak még bent, hogyan dolgoznak a felszerelésekkel, gépekkel, hogyan piszkálgatják a kapszula ajtaját, és ahány feljövetelt láttam, mindegyiknél egy-egy kő a szívemről leesett.
Borzalmas lehetett a lent töltött idő, az állandó bizonytalanság, félelem, fájdalom, de annál édesebb a szabadság itt fent. Amikor újra ott volt a család, a szerettek, együtt. Örvendtem minden ölelésnek.
A világ egyik legszebb napja volt, ezt biztosan állítom.
A 33 bányász pedig (és családjuk nemkülönben) a fegyelmezettség példaképe lehetne. Akiket nem tört le a 69 nap a pokol küszöbén. A mentőakció is, ahol nem volt számottevő elakadás, a szervezést tökéletesnek lehet nevezni.

És nagyon elgondolkodtam azon, milyen lehetett az a jó félóra az utolsó bányamentőnek, aki lent maradt egyedül?