Nehéz idők

Újabb nehéz napokon vagyunk túl. Úgy néz ki legalábbis, hogy túlvagyunk rajtuk. Megint fejünk fölött lebegett a Kolozsvárra (vagy máshova) költözés kényszerének a lehetősége pár napig és ma jött a fellélegzés: mégsem kell menni. És megint elgondolkodtam azon, hogy milyen nehéz lenne a váltás.
Nem mondom azt, hogy soha sehova ha muszáj, de mi szeretünk itt élni.
Elgondolkodtam, hogy mennyi apróságból állnak össze a mindennapok. És ezt nem mindenki tudja elfogadni tőlünk.
Kívülálló azt mondhatja, hogy ha anyagilag megéri a másik félnek nekem mindegy hol vagyok otthon a gyerekkel. De én azt mondom: nagyon nem mindegy. Elismerem Kolozsvár előnyeit (jobb közszállítás, több játszótér), de ott van az a hátránya ami - mivel ketten érezzük így - duplázza magát: egyszerűen nem szeretjük Kolozsvárt.
Itt jobb.
Először is, itt megvan már mindennek a helye. Nem a lakásban (mostanában nagyon nem, de ez más városban sem lenne másképp), hanem ha valami kell, akkor nem kell összevissza rohangálnom az esetek túlnyomó többségében.
Aztán a barátok. Érdekes, én egyszer otthagytam Kolozsvárt barátostól, családostól 13 éve, és akkor nem volt nehéz a váltás. Most fordítva nehezen tudom elképzelni. Kezdek begyepesedni...
Na és a családorvosunk. Nagyon szeretem. Nem tudom máshol hogy találnék ilyent, aki ennyire bejönne. Van egy jó fogorvosom és egy jó nőgyógyászom. (mindkettő velem kb. egykorú, hogy tartson ki minél tovább). És itt van az a szülészet ahol szeretném Klárika testvérét világra hozni (remélhetőleg lesz).
A szomszédban van a bölcsőde/óvoda, magyar csoportokkal.
Aztán meg 30 km-re van a házunk és 8 km-re Klárika egyetlen elő nagyszülője.
Itt van a munkahelyem - ahova nem biztos, hogy visszamegyek, de megvan.

Na de az, hogy ennyit kellett gondolkodnunk, osztanunk és szoroznunk előhozta azt, hogy kedvem támadt egy-két napra elmenni Kolozsvárra. Most csak nyugodtan, időhatárok és rohanás nélkül. Temetőkbe... és látni, hogyan játszik Klárika és az unokatestvére együtt.

Ma Klárika elszopizta a Pilatesemet. Későn jöttünk haza, a fonalvásárlás nem egy gyors folyamat nálam. S most még gombokat is vettem, na azt kiválasztani a nem túl nagy felhozatalból nehéz úgy, hogy jó legyen (szerencsére a nénik ismernek már és türelmesen mutogatnak). Tápkábelt a laptopomnak, mert egy este nagy szikrázás közepette beadta a kulcsot. Bóraxos glicerint a mellemnek, mert úgy tűnik megvan a baj oka. És mire hazaértünk lett nagy zsimb, és amikor már indulnom kellett volna akkor szopi, na így volt... Úgyhogy elővettük a havert, és tekerés közben eszembe jutott, hogy akkor most a szobabiciklit is vigyük magunkkal valahova 100 km-rel nyugatra ahol nem tudni meddig lesz az ember. És mi lenne a növényeimmel ha mindig csak költözésből állna az életünk... De legfőképp: mi lenne velünk?

Egyelőre maradunk. Itthon.