Séta

a halott város mozgalmas mindennapjában.

Dicsőszentmártonban voltunk, megálltunk tízórait venni Főtéren. Nagyon sok gondolat bolyongott bennem.
A városról azt kell tudni, hogy nagy ipari központ volt az elmúlt rendszerben, de a hatalmas vegyi kombinátok, üveggyár, kerámia-üzem sorra mentek csődbe, az elavult technológia miatt és ma romként meredeznek az ipari negyedben.
A valamikor ott dolgozók ma jobbára munkanélküliek. Új befektetés, új munkalehetőség nincs a környéken.
Elnézegettem, hogy az emberek munkaidőben sétálgattak a főtéren. A zálogházak előtt kígyóznak csak sorok. Egyébként pedig olyan nyüzsgés, hogy itt, Marosvásárhelyen soha ilyen nincs.
A főtéri üzletek jórésze zárva, papírral leragasztott kirakatok mindenütt.
A bankok azok működnek rendületlenül, felújított épületekben.
Minden régi és műemléképület renoválatlanul várja jobb sorát...

Aztán be az egyik kombinát platformjára. Üresség és szürkeség mindenfele. Kutyák ugatnak, a vezetékrendszereken a növényzet már megvetette a lábát. A raktárokhoz vezető sínen még ott állnak a vagonok, bennük a mész, már belekövesedve a sok év csapadékától.
A szél minden fuvallatára zörögnek a még meglevő üvegtáblák.
A zagytározójuk holdbéli tájat idéz.
Az irodaház folyosóin rácsok az ajtók előtt, néhány iroda nyitott ajtaján szűrődik ide némi fény. 

Aztán vissza a városba. Az emberek ugyanúgy nyüzsögtek, mindenki ment valahova - de hova?! Amikor bevétel nulla, cél nem tudom, mi lehet...
Ide nagyot ütött a válság... eddig is kemény lehetett ott élni, de most? Mi lesz?
És belegondoltam, hogy nem egyedi eset... Hogy hozzájuk képest szerencsés vagyok, de meddig lesz ez így? És az ő helyzetük mikor oldódik meg?
A kérdésekre nincs válasz. Sem magamtól, és mástól se lenne.
Csak megy minden előre, mindig eljön a holnap, ami minden reménység ellenére Dicsőszentmártonnak sok jót nem hoz. Csak mindig újabb reménységet...