A munkám során évente többször eljutok a vidék olyan pontjaira, ahol az ember jelenléte aránylag kismértékben érezhető (ezt megtartandó megyünk, lényegében). Ilyen az Erdélyi Mezőség azon helye, ahol ma jártunk. Annak érdekében, hogy ez ugyanilyen vad és érintetlen maradjon, nem fogom jobban lokalizálni. Maradjunk annyiban: Mezőség.
Régebb, amikor a Mezőség került szóba, mindig az a hely volt számomra, ahol ha esik az eső, sár van, ha nem, akkor meg por. És mekkorát tévedtem... mióta gyakrabban kerülök el a rejtettebb helyekre, hát sokat változtattam ezen a véleményemen. Ma azt mondom: a Mezőség az a hely, ahol még ma is vannak igazi sztyeppfoltok. Árvalányhajjal, tátorjánnal, törpemandulával, ezerjófűvel.
És vannak virágos kőrises erdők. És áthatolhatatlan bozótok, és a magas fűben őzek fekvéséről tanúskodú almok. És vannak suvadások és leomlott hegyoldalak, ahol megközelithetetlenségüknek hála, a természet az úr.
Ezeken a gyakran nehéz "sétákon" felmérjük az emberi hatást (a hiányának örvendünk leginkább, és ma ezzel találkoztunk), felkeressük a ritka fajok lelőhelyeit, és jó esetben (mint ma) megnyugszunk, hogy más még nem talált oda. És néha új dolgokat is találunk (mint például ma egy posztglaciális maradványfaj Erdélyi mindössze harmadik előfordulását.). És mindeközben szorgalmasan kattintgatjuk a fotógépet.
Ezért:
Puha pihék (Erdei szellőrózsa)
Kukucska (Erdei szellőrózsa)
Tobzódó szinek (nyúlszapuka)
Finom erezet
Apró tűk
Erő teljében (vitézkosbor)
8 megjegyzés:
Nagyon szép képeket hoztál és az elbeszélés is remek érzéseket közvetített! Köszi.
Melyik a maradványfaj? A kosbor talán?
Már rég volt amikor biológiát tanultam.
Örülök, hogy tetszik, és bár picit meg tudok mutatni az egyre fogyatkozó igazi természetből.
A maradványfajt nem tettem ide, arról csak dokumentumfotó jellegű fotóim vannak, a suvadáson fotóztam valami iszonyat nehéz pózban, és kissé félve attól, hogy namostaztán ha csúszok, az durva lesz... pamacslaboda volna.
Fájdalmasan dobbant meg a szívem az első képeid láttán több okból is. Az első képről a dombok ölelése jutott eszembe. Annamari, köszönöm ez a fantasztikus ajándékot!
Olyan jó ide jönni Hozzád, köszönöm, ismét, hogy megosztod velünk. Jolimama
Köszönöm!
Nagyon szép helyeken jártál!
Gyönyörűek a képek, milyen szerencse, hogy a természetet nem lehet adózásra fogni, mert ha igen, már biztos kitalálták volna.
Örvendek, hogy a képeim örömet okoznak.
Márta néni, nem tudok egyetérteni. A természet nagyon nagy adózó, mindent elveszünk tőle amit lehet, és alig teszünk valami, hogy megsegítsük, amikor kell. A szerencse, hogy nálunk sokkal erősebb. Tudom, hogy eljön az idő, hogy meg fogja mutatni, ő fölöttünk van, bármit tennénk...
Megjegyzés küldése