Azt hiszem nem vagyunk egészen normálisak

Amikor kint tombolnak a kemény mínuszok (ma reggel épp -21), akkor ránkjött a konyhafestés/csempézés/padlózás. Igaz, a szándék nem erre a hétre lett volna, csak ugye a mesteremberek programja néha összeegyeztethetetlen máséval, emiatt most úgy vagyunk, hogy csatatér a lakás, persze egyik napról a másikra mondták, hogy jönnek. Az szóba nem jöhet hogy valami pihentetővel foglalkozzon az ember. Ma a hűtőt engedtem le a leendő gyerekszobában.
A varrógépem itt van az asztalon, csak épp nem lehet rajta varrni, mert az asztal telistele van mindenféle dolgokkal, a fonalaim valahol a konyhaszekrény mögött vannak (ugyancsak a leendő gyerekszobában).
Jó dolog az is, hogy egész nap nyitva a konyhaablak, jót tesz a lakás levegőjének, főként a hőmérsékletnek.
Talán ez is oka annak, hogy lett egy kezdődő mandulagyulladásom (gyerekkorom óta nem éreztem ezt a szúró fájdalmat a torkomban, szerencsére a metilénkék elég gyorsan segít, és a háziorvos egy telefonos konzultáció során rábólintott a használatára, tudja, hogy az ilyen egyszerű betegségeket egész jól diagnosztizálom).
Éjjelente nagyon tudnék aludni - ha a leányzó is úgy gondolná, szóval az sem megy. A hidegfront meg az egész napi tevékenység nagyon virgonccá teszi, folyamatosan edz - persze csak éjszaka, napközben kipiheni a fáradalmakat. (a méretei, a hidegkedvelése és az edzésprogramja alapján nagyon az apjára üt). Bár az elmúlt éjszakára nem panaszkodhatok túl sokat, a tegnapi szalagparkett-cipelés fel a harmadikra megtette hatását, az éjjel máris sikerült 5 és fél órát aludni.
Ja és éhezünk, mert főzni nincs hol, de vásárolni sincs aki elmenjen. Lehet arra vetemedünk, hogy pizzát rendelünk este (igen, a szükség nagy úr...). Vagy ilyesmi.